Interpol - Interpol (2010)

Nyolc éve egy öltönyösökből álló banda kiadott egy lemezt, Turn On the Bright Lights címmel, és azonnal berobbantak a köztudatba. A kritikusok imádták ezt a poszt-rock szenvedést, a Pitchfork szerkesztői modern Joy Divisionnak nevezték (ezt a kijelentést nyilván később visszaszívták, mert ugyan már, ebben a címben semmi eredetiség nincs.), az emberek megcélzott rétege pedig nagyon jól fogadta ezt, és a következő lemezt is. Az Antics 2005-ös debütje után én már úgy gondoltam, hogy innen csak felfele vezethet az Interpol Karrierje, ha nem szúrják el időközben egy David Hasselhoffal közös dallal például. A következő album (Our Love to Admire) már haloványabb minőséggel, de mégis, büszkén hajtott be az emberek tudatába, viszont itt már érezhető volt, hogy a fiúk kibillentek az egyensúlyból, és valami nincs rendben. Carlos Dengler, a banda menőségi csúcsának emelője mindig fenyegette társait, hogy kiszáll a bizniszből, de végül csak most, a negyedik, felemásan sikerült lemez után tette meg.

Az Interpol cím nélküli lemeze árulkodik valamiféle felnövésről, hogy a banda átlépett egy másik korszakba, és most nem pont arra gondolok, hogy Dengler lelépett. Bár érezhetően körüllengi valami a dalokat, valamiféle gyász és hiányérzet, pedig a lemezt még Carlossal vették fel, de már tudták, hogy valami véget fog érni.

Emberből vannak, tehát akármennyire is azt állítják, hogy konfliktus nélkül és a társuk döntését elfogadva váltak el, mindig ott van az, hogy maradhattak volna együtt, csinálhatták volna tovább, és talán minden más lett volna, jobb és szebb persze. Épp ezt érzem Paul Banks-ék esetében.

Az egész Interpol két részre bontható, és pont a felénél van a határ, ami már alapból egy rossz koncepció, mert az első egy aránylag gyors, fülbemászóbb ütemekkel megspékelt csokor, még a második egy vontatottabb, drámaiabb hangvételű dalköteg. Ha mondjuk az album néhány pontján változott volna a hangulat, akár növekedhetett is volna az élvezeti faktor, de sajnos ez nem történt meg.

Ahogy elindítjuk az első számot, Banks kezd minket lassan bevezetni a lemezbe és innen szerintem tényleg felfele ívelt az egész szett. Nyilvánvalóan a klipszámok, a Lights és a Barricade slágernek voltak tervezve, úgyhogy fülbemászóak, ami még említésre méltó, az a Success ködös önelemzése és a Summer Well keserű huncutsága.

Innentől, az ötödik szám utáni gyors váltástól éreztem azt, hogy a banda elindult lefelé egy bizonyos képzeletbeli lejtőn és nem fog megállni a lemez végéig. Ez részben volt csak igaz, mert ugyan nem történik semmi, kicsit monotonabbá válik minden, Te pedig várod az audio-megváltást, de csak a felét kapod. Az Always Malaise keseregve nyit, de a felénél való kiteljesedés megmenti a dalt, a Try It On pedig kis felfrissülést nyújt a lassú ütemek után a pattogó zongora bevezetőjével, hogy aztán a háttérbe szorítsa egy kis elektronikus ütem. Ebből a számból átúszunk a következőbe, de sajnos az All of the Ways sem ad semmit, amitől feldobnám az lejátszómra, vagy ne léptetném át a lejátszási listán. Viszont a finálé (The Undoing) egy csoda dal, akárhogy is nézzük. Kezdetben nyugtatja a hallgatót, hogy aztán jól meg tudjon szorongatni, hogy érezd: mindig van mitől félni. A spanyol betétek rengeteget dobnak az egészen.

Jelen van az albumon egyfajta szomorúság, vagy melankólia, ha mondhatom ezt, ami kicsit lehúzza az egészet, de az üde színfoltok mégsem hagyják, hogy az ember csak úgy kikapja a lemezt a lejátszóból. Persze, ez nem a fiúk legjobban sikerült lemeze, tudnak jobbat is, de egy elkötelezett rajongónak ez is tetszeni fog, csak bizony szoknia kell. (A k betű vérmérséklet szerint cserélhető.) 

7,5/10

Egyszer írok egy könyvet, aminek nem lesz címe. Amúgy Sziget 2010, ötödik nap

Délelőtti indulásunk után nem sokkal Hangmás kezdett el pörögni a kocsiban.  Nevezhetjük bemelegítésnek, mert jó pár órával később már élőben néztük Minda Endre kirobbanó táncát. Mint valami elállatiasodott sámán, aki rituális tánccal lincseli magához a közönségét, akik ugyanúgy tánccal, vagy hangos kiáltásokkal viszonozzák a gesztusát.

De egyelőre még a kocsiban vagyunk és haladunk Budapest felé.  A fülledt levegő árad mindenhonnan, de ezt csak a rádióból tudjuk, mert a kellemes klíma hidegen tart minket még odaérünk. Frissen fagyasztott áru.

Ahogy délben átléptünk a kapun, már éreztük, hogy újabb felejthetetlen napnak nézünk elébe. Vagy ezért, vagy azért. Mivel volt még durván három és fél óránk az első koncert kezdéséig, így a táskámat egy lángvörös hajú csomagmegőrző lánynál hagytam. A meleg kezdett kikezdeni, folyt rólam a víz, ami egy negyed óra múlva keveredett a ritkásan csöpörgő esőcseppekkel. Itt kicsit megingott a –szó szerint – felhőtlen szórakozásba vetett hitünk, de még pozitívan álltunk hozzá. Nem is lett nagy eső, mindenhova eljutottunk ahova akartunk, viszont utána nem győztünk bujkálni.

Így mászkáltunk össze-vissza, vásárolgatva dolgokat, iszogatva, eszegetve. A kedvenc fröccsös standunknál ülve, egy külföldi hippi srácra figyeltünk fel.  Hangos kiáltással eldobta a mobilját, ami ívesen leesett eléje. Mivel nem láttuk értelmét az akciónak, és a pali nem tűnt részegnek, tovább tanulmányoztuk a viselkedését. Lehet, hogy tiltott narkotikumok hatása alatt volt, ezért félttettük, mikor elkezdett felmászni egy fára, ami a padok között magasodott. „Higher, higher!” ismételgette, miközben funky táncot mutatott be. Vagyis karmozgást. Egy reccsenésre néztünk vissza, és láttuk, hogy egy nem is olyan kicsi ág leszakadt a srác alatt, miközben ő egy másikra mászott át. Végül engedett a tisztább elméjű barátainak, lejjebb mászott, és leugrott egy biztonságos mondható magasságból, de földet érésnél megbillent és seggre esett. Röhögve folytattuk utunkat a végtelennek látszó Szigeten.

Már messziről hallottuk a gitárokat, a szintetizátort és az éneket, mire odaértünk, addigra meg már bejelentették, hogy 10 perc és kezdés. Addig pihentünk egy kicsit a fák árnyékában, hogy újult erővel csaphassunk bele a Hangmásba. A négy órás kezdés igazán nem tett jót a hangulatnak, de a banda ezt figyelmen kívül hagyta és olyat varázsolt, hogy körülbelül 300 áll koppant a földön az első szám után. A magával ragadó produkciók nyújtása a professzionalításuk, olyanok, mint egy teljes gőzzel feléd tartó úthenger, ami aztán áthalad rajtad, hogy a lelket kipasszírozza belőled, hogy valami jó érzést hagyjon maga után. Hívjuk kellemes apátiának. Itt találkoztam néhány elbűvölő barátommal, de a koncert után elváltak útjaink. Fesztiváltársammal éhesek voltunk, úgyhogy vadászni indultunk a jobbnál-jobb ételeket kínáló standok között. Végül újra a fröccs részlegnél kötöttünk ki, ahol ettünk-ittunk, aztán sétálgattunk kicsit.

Késve értünk oda az Isten Háta Mögöttre, de még mindig javában játszottak a magyar stoner –metal képviselői. Itt találtam meg az elsődleges kedvenc ipari gépezetemet: az ipari ventillátort (ezzel gondoskodtak a sátorban lévő hideg levegőről). Kis hűsölés után nekiálltunk a fejrázó témának, mert ugye ez az IHM. Ha akarod, ha nem, beindulsz rá, ők termelik az energiát, amit te elhasználsz, mintha az erősítőkből felszívnál egy csomót, hogy bírd a koncert végéig szusszal. Persze világosban, ez sem volt egy olyan feldobó élmény, ehhez sötétség kell meg fények, nem olyan szikrázó napsütés, ami a sátoron kívül uralkodott. Vallatólámpák és füst. Csabának, a gitárosnak ez volt az utolsó fellépése a bandával egy ideig, ami mindenkit elszomorított. Ez sem lesz ugyanolyan…

De most még olyan volt, úgyhogy megejtették a kötelező VHK feldolgozást, az Aláírhatatlan történelmet – szokás szerint – ami zseniális tőlük hallva is.

Itt csatlakozott hozzánk két bájos barátunk, akikkel egy ideig együtt indultunk tovább, de sokszor elváltak útjaink.

Ahogy pörgött az idő, egy kajálda felé tartottunk, de meghallottam a Shoot the Runner semmivel sem összetéveszthető basszusát, így ahogy volt, otthagytam szegény Bencét azzal a felkiáltással, hogy majd a keverő jobb oldalán találkozzunk. Tehát onnan szemléltem a show-t, ami annyira nem volt elsöprő, és mindenki feltűnően csak a slágerekre csápolt. Itt meglepetésszerűen ért, hogy találkoztam a SzigorIgor zenekar felével, aminek 69 000 ember között viccesen jött ki. Egy idő után megérkeztek a kollégák, úgyhogy bevetettük magunkat a tömeg mélyére, ahol azonnal elkezdett rólunk folyni a víz, meg mások verítéke folyt ránk. Már a Kasabianra is rengetegen tolultak a nagyszínpadhoz, főleg külföldiek. Jó kis ugrálás folyt a Lost Souls Forever-re és a Club Foot-ra például, de volt olyan szám, hogy semmi mozgás nem volt körülöttünk. Összességében a Kasabian egy jó koncertet tolt le, de szerintem tudtak volna még ennél is olyanabbat, hogy Uj Péter is megnyalta volna a tíz ujját.

De mindegy is, ment az átszerelés, mindjárt Muse. Na, itt kezdődtek a problémák. A még előrébbjutás nyilván nem volt lehetséges, de megoldottuk nagy nehezen.  Itt még fel tudtam venni azt a neon pálcát, ami még hétfő délután is világított. Akkor ott helyben csak az övemre tűztem, később a gomblyukamba, aztán végül a cipőmön kötött ki. Viszont a tömeg hirtelen sűrűsödni kezdett, és már leejteni nem tudtam volna azt a pálcát, mert annyi ember zsúfolódott körénk. Játszottunk olyat, hogy az első 100 sor megdől, aztán vissza, meg ilyesmi, amik még viccesek is voltak egy ideig, de aztán mikor nem történt semmi, csak a pakolást nézitek meg izzadtok, az már annyira nem szórakoztató. Végül szilárdan állva tudtam végignézni, hogy a banda bevonul a színpadra. A hatalmas LED kivetítők felvillództak és az itteni kivetítőkön is gondoskodtak a remek látványról, de mégis mindenki inkább a színpadot nézte, ahol három zseniális zenész nekiállt meghódítani a Szigetet. Röviden: sikerült is nekik. Vegyesen játszották a számaikat, kaptunk a The Resistanceről is, de inkább az az előtti albumokhoz nyúltak vissza. A koncert felénél már el voltam ázva az izzadságtól, de egyszerűen nem bírtam elmenni onnan, pedig még a Yeasayert meg akartam nézni.  Folytattam tovább az ugrálást, de egy könyök úgy gondolta, hogy a 14-15. csigolyáim közötti hely tökéletes lesz neki egy pillanat pihenésre, úgyhogy kicsit kijjebb akartam mászni a tömegből, mert elég érzékenyen érintett a dolog. Engem is, meg a gerincemet is.

Nehézkés volt kijjebb jutni, de sikerült, csak egyszer ütköztem akadályba, egy 190 körüli srácba meg a haverjába, akik nem voltak olyan segítőkészek. Csak arra tudtam menni, úgyhogy próbáltam magam áterőltetni köztük, de semmi. A két colos között meglátott egy lány és kinyújtotta a kezét. Én megfogtam, ő meg egy erős rántással át is hozott, ami az esetemben nem nehéz, mert a legkarcsúbb nő ismerősöm is többet nyom nálam (És most ebben semmi taplóság nincs, csak bemutatom, hogy így vagyok felépítve. Genetika.), ergo mikor meghúzott, én zászlóként suhantam oda. Mivel messziről ismerősnek tűnt, a „Jól vagy?” kérdését hallva átöleltem. Micsoda kedves gesztus!

A döbbenet akkor ült ki az arcomra, amikor jobban szemügyre vettem. Mégsem volt olyan ismerős, mint gondoltam. De mégis!. Még jó néhány hosszú másodpercig néztük egymást így, ami ugyan kellemes volt, de mégis az járt a fejemben, hogy „Tudom, hogy ismerlek... :|” Én elengedtem a vállát, ő is a derekamat és csak néztünk egymásra. Ő ocsúdott fel előbb: „Rosszul vagy?” Felnevettem, és a térdre támaszkodva pihentettem kicsit magam, közben megrázva a fejemet.

„Nem, dehogy, nincs semmi baj.”  Mosolyogtam, majd miután kicsit normalizálódtam, készítettem pár képet, meg talán egy videót, már nem emlékszem. Védőangyalom kicsit előrébb jutott az embertömegben, de még egyszer hátranézett, és elmosolyodott.  Lehet a roncs kinézetem mulattatta, vagy csak töretlenül kedves akart lenni. Viszonoztam a gesztust, majd tovább törtettem hátrafelé. Megvolt a pihenés, most már nem lehet abbahagyni, ki kell jutni és folyadékot szerezni! Út közben találkoztam Kékkel, aki konkrétan „egy állatnak” nevezett, mikor megmondtam neki, hogy onnan előröl jöttem most ide, mert Ő be sem ment a heringek közé, inkább kényelmesen ivott ott a korlátnál és nézte a showt.

Gyorsan felkaptam egy vizet és egy sört, és egy pár perc ülős pihenő után a terepet nem kímélve rongyoltam át Yeasayer-re az A38 színpadhoz. Amit láttam, az egy hihetetlenül profi banda olyannyira lenyűgöző koncertje, hogy szinte már megható volt. Chris Keating egy lenyűgöző frontember, nem csoda, hogy a közönség megőrült érte. Amikor odaértem, pont az újabb számokat kaptam diszkréten az arcomba tolva a sötétvörös fényekbe burkolódzó bandától. A könnyeim potyogtak a búcsúnál és bőszen emlegettem a Sziget szervezői iroda minden kedves dolgozójának az ősi foglalkozást űző női felmenőjét, hogy hogy volt pofájuk a Muse-al egy időbe rakni ezt a remeket.

A „repülőgép hangár” előtt - ahogy Chris nevezte a WAN2 sátrat - vettem egy sört és úgy indultam tovább a Red Hotnak keresztelt építmény felé, ahol várt a Tesco Disco. Ahogy odaértem a parkettre, két kezemet kitárva jeleztem Pipónak, hogy ehun vagyok, megérkeztem. Kicsit elbeszélgettünk az aznapi programokról, aztán ő elindult, hogy partit csapjon, én meg leültem kicsit pihenni az egyik napernyő alatt, hogy ne tűzzön annyira a holdfény. Lassan megérkeztek a többiek, de végül Bencével maradtam, aki egy gyors átöltözést vitt végbe, mert a pólójából csavarni lehetett az izzadságot. Jó volt a Muse vége is, azt mondta. Miközben a kollega egy fél liter vizet rekordidő alatt hajtott magába, a Tesco Disco elkezdte sugározni a jeleket a sok indie-hipster-vagy éppen csak bulizni kívánó fiatalnak, akik jöttek is szépen, kisebb-nagyobb csoportokban. Fél óra alatt egy nyüzsgő hangyabollyá vált a tánctér, és csak sokasodtak, a zene mindenkihez eljutott. Még hallgattuk kicsit kecske válogatott setlistjét, közben pedig kipihentük az este fáradalmainak egy részét.

Újult erővel indultunk neki a sötét Szigetnek, hogy megkeressük a csomagmegőrzőt, ahova a táskámat leraktuk. Nekem dunsztom nem volt róla, hogy hol is van, de Bence célirányosan törtetett előre, követve a sárga köves utat. Nyilvánvalóan egyikünk sem tudta hová megyünk, de egy kis séta belefért a remek, kicsit hűvös időben. Aztán végre, meglett, gyorsan leadtam a kis kártyámat, hogy megkapjam cserébe a csodaszép zöld táskámat, amiben benne volt az életmentő pulóverem. Most így utólag belegondolva, jó pár grammot be tudtam volna vinni benne, mert csak megtapogatták kívülről a táskát. Több mint tizenkét órán át szagoltam azt, hogy más szép méretes cigiket szív, de nem volt pofám odamenni, mert cserébe semmit sem tudtam volna adni. Mindegy, ez legyen a legkisebb baj, gondoltam, és felöltöztem, majd felfújtuk a gitárjainkat a kollégával, és leültünk egy füvesebb területre, a kalapot kitettük elénk, és gitározni kezdtünk.  Mindenkitől csak pozitív visszajelzéseket kaptunk, de aprót nem, úgyhogy továbbálltunk. A bazársoron futottunk össze Lovasi Andrással, aki nagyon sietett valahova, úgyhogy ráhagytam.

Na, itt baszott be a ménkű.

Irtózatosan elkezdett esni az eső, úgyhogy minél előbb menedéket akartunk találni, de a bazárosok inkább kitessékeltek minket finoman, minthogy azt mondják: „Jaj, hát itt akartok meghúzódni? Jól van srácok, gyertek, nézzetek körül, van rengeteg jó lemezünk. Kicsit szűkösen vagyunk, de legalább nem ázunk igaz?”

Egy cigisvagon nyújtott menedéket, ahol már vagy tizenöten álltak, de még épp odafértünk. Csak nézegettük az embereket, ahogy futnak vissza a sátrukhoz, vagy csak ráérősen sétálgatnak félmeztelenül valami kajálda felé, vagy éppen sört kutatva. Felhívtuk a Szállítónkat, Zolit, hogy mi újság, lehet, kicsit előbb igénybe vennénk a kocsit, mint gondoltuk. A cikázó villámok sorban csaptak le a messzeségben. Még álltunk itt egy ideig, aztán végül elindultunk. Bence becsatlakozott pár olaszhoz, akik egy farostlemezt a fejük fölé tartva indultak útjukra. Egy ideig legalább nem ázott annyira. Végül egy éppen záró pultnál vártuk ki az eső legvégét, hogy aztán újra elindulhassunk utunkra. Egy kis pihenőt iktattunk be az egyik forgalmasabb út mellett, egy fa kerítés segítségével. Fél óra ülés után az ember feneke rohadtul tud fájni, de padot meg amúgy sem találtunk volna. Zoli nem válaszolt, úgyhogy még vártunk kicsit. Tudtuk, hogy elaludt a kocsiban, úgyhogy nem aggódtunk.

Még egy negyed óra üldögélés után egy aranyosnak – és eléggé faszkésznek – tűnő punk-rocker lány jött oda hozzánk. Próbálom felidézni a beszélgetést.

Punker:  Hi, do you speak english?

Én és Bence: Yeah, ofcourse… (Kicsit megzavarodva)

P: Fantastic, listen, I lost my bag, and i don’t know where it is. Did you saw a lost bag? Can give me some ideas where to look?

Én: Well… you need to go to the Lost&Found, it’s not very far from here…

B: Yepp, you need to try there, that’s your only hope, I think.

P:  -értelmetlen dolgok arról, hogy mennyire elbaszta az egészet.-

Én: Amúgy te tudsz magyarul?

Punker: Ja, eléggé.

Na, itt mentem ki a hajból.

Annyira tudtam, hogy magyar, lesütött a csajról, de gondoltam talán mégsem kéne ezzel kezdeni, mert ha francia, akkor meg hülyének néz. Azt meg nem akarjuk ugye Vincent? Persze, hogy nem.

Elláttuk tanácsokkal, hogy merre keresse, menjen vissza az útvonalon, ahol jött, és nézze meg a talált tárgyas pultnál, de többet mi sem tudtunk tenni. Azt mondta, hogy az Auchannál még megvolt, ami a szigettől egy jó kilométerre van. (kb.?) Aztán bejött a szigetre és valakinek odaadta, vagy elhagyta, vagy ilyesmi. Mondtuk, hogy lehet, hogy ottmaradt az ellenőrzőkapunál, aztán beszélgettünk kicsit, további szép estét kívántunk, meg sok sikert a kereséshez, aztán elindult, követve az útpadka vonalát, néha kicsit korrigálva delíriumos mozgásán.

Mi vettünk még egy koffeines üdítőt, hogy stabilizáljuk az eléggé lelankadó folyadékszintünket meg az éberségüket, és kevés erővel, de sok szomorúsággal sétáltunk ki a kapun. Ennek is vége van.

U.i.: Közben kiderült. Ismertem. Ezúton is köszönöm. :D

Guerilla Radio

Presszó Rock Rádió - Holnap este (péntek, 20:00 és 21:00 között start)

Figyeljétek a facebookot, a twitteremet, vagy a blogot a rádió linkjéért majd.

Itt érintkezhettek velünk

http://www.tinychat.com/presszorock

 

A szokásos rock'n'roll. 

 

 

Lemezajánló

De régen volt már amikor ilyet írtam! Úgyhogy most, Béláim az úrban, megkapjátok az adagot, régi és új lemezekből, de kegyetlenül.


Poniklo - Poniklo

A feloszlófélben lévő amber smith eléggé magára vonta a magyar zenei világ tekintetét, így a banda zenészei által alapított zenekarok (vagy amelyekhez becsatlakoztak) is kaptak néhány mondatos említést helyeken, egy idő után meg már simán reklámozták őket, ahogy kell. Ugye ilyen a The Twist, ahova Oszkár ugrott, és az újonnan alapított Poniklo, Poniklo Imre projectje. (Imrével együtt zenél Bátor Bence is, tehát ő sem maradt banda nélkül) Mindegyikben látok fantáziát, ezt hozzáteszem.
A MüPás koncert másnapján, estefelé, Imre piacra dobta szólólemezét, ami megkapta az illendő fogadtatást, de azért mindenki többet várt. Emberek, jó ez a lemez, csak a magyar szövegek szokatlanok Imre szájából, valamint lenne néhány dolog, amit csiszolni kéne rajtuk Az album néha kapkod, kapálódzik a stílusok között: egyszer erős alternatív rock, máskor csilingelő indie-szerűség, aztán ugye ott a Pécs Blues, ami tök jó, mert a szövegre van kihegyezve, és igazából nekem tetszik úgy ahogy van, meg hát amilyen sokrétű a lemez, el is fér. Sőt, igazi történéseket dolgoz fel, ami még életszerűbbé teszi. Bár a zenész maga nyilatkozta pár éve, hogy nem tud fiktív dalszövegeket írni, tehát igazából (majdnem?) mindegyik egy emlék, most már zenévé alakult múltdarabok. Bírom még a pozitív témák megjelenését a dalokban, mint például az Éjjelben, egyszerűen feldob.
Imre szeret üzengetni, amit meg is tesz a Fel a fejjel Kristófban, vagy a Tomiban. Ezek a számok pozitív csalódások voltak számomra, örültem, hogy nem csak lógnak a levegőben. A Mi leszünk a kivétel egy The Strokesra, a Ha lesz még tavasz pedig Radioheadre vagy amber smithre emlékeztet, ami ugyan nem zavaró, de második hallgatásra kiütközik.
Összességében ez egy remek lemez, és azokat a kis hibákat sem lehet felróni a művésznek, amik vannak, mert ugye ez az első. Lehet, hogy most fogjuk végignézni, hogy Magyarországon talán egy normálisabb indie banda alakul ki... amink már rég nem volt.


Black Flag - Damaged

Henry Rollins apánk beugrott a punkszekérbe, hogy aztán jó pár évig sikeresen koncertezzen a Black Flaggal szerte amerikában. Ez a '81-es lemez talán a legkifejezőbb a Flag alkotásai közül, mert ez az a kibaszott nyers punkhangzás amit az emberek kerestek a nyolcvanas években, ebbe menekültek a mindennapi szar elől, kitöltötték a frusztrációjukat a tánctéren.
Az egész album sok mindenen megy keresztül, rengeteg mindent meglovagol: egyszer virgonc, célzok itt a Six Packre, vagy a TV Partyra, ahol a bebaszás és a szórakozás a kulcsa mindennek, másszor pedig teljesen komolyra veszi a hangot, mint a Police Storyban, és amin először csodálkoztam amikor a kezemben fogtam a lemezt, az a szenvedés megjelenése volt, például a Depressionban, vagy a Life of Painben. Az X generáció utolsó leszármazottai és az Y generáció fiataljai keresték a kiutat, megzenésítették és puff, így lett a hardcore szcéna egy darabjának apró része.
A segg egyszerű hangszerelés a hardcore punk védjegye, aminek ez a banda pont mestere volt, mert megunhatatlan basszusfutamokkal és gitárriffekkel jutalmazták meg a pogozó népet, épp ezért lett akkora sikerük anno. Persze a vad színpadi fellépés megrémítette a konzervatív szülőket és az éppen aktuális koncertállomás városatyáit is. Az érkezésükkor néha még a helyi lelki pásztort is kirendelték, várták a nagy kirobbanást, hogy az a csapat suhanc kirobban a buszból és szétcsap mindent.
Ehelyett, megérkezett egy kisbusz, amiben, pár sovány, vegetariánus arc kucorgott.
Na, ők voltak a Black Flag.


Does It Offend You, Yeah? - You Have No Idea What You're Getting Yourself Into

A nagy fesztivál szülővárosából származó readingi banda a dance-punk stílus élén segít a zászlóvivőknek az előretöréshez, mert ugye ezek a zenekarok eléggé megsokasodtak az utóbbi pár évben, de mégis, a DIOYY az egyik - megkockáztatom - legjobb a műfajon belül.
2008-ban ők voltak a kilencedik leghallgatottabb banda a last.fm statisztikái szerint, ugyanebben az évben jelent meg ez a lemez. Dominál a basszus és a szintetizátor, sőt, szinte mást nem is lehet hallani, pedig a háttérben ügyesen lavíroz a dob és a gitár is, csak amolyan mellékszerepet kaptak ebben a projectben, persze némelyik számban erősen megjelennek, ezért soha sem marad egysíkú a lemez. Ügyesen kombinálják a rockot a szintipoppal és az electroval (Meg a rave-el! Meg a rave-el!), de tényleg, nagyon tudják, hogy mi a helyes elosztása a műfajoknak. Ékes példa erre a Dawn of the Dead című szám, ahol megférnek a rockos riffek, a régi szinti hangok és a lágy basszusgitár alap. Igaz ami igaz, a számok néha követhetetlen kavarodásba torkollanak, de olyankor hirtelen visszacsapódnak valami folytatásszerűségbe, felveszik a fonalat ott, ahol abbahagyták. Külön érdekesség, hogy a Let's Make Out címűben a másik kedvenc bandám, a már sajnos feloszlott Death From Above 1979-ból érkezett Sebastien Grainger vokálozik, ami kellemes meglepetés azoknak akik ismerik, akik meg nem, azok eldönthetik, hogy élvezik-e Grainger üvöltözését és erőből éneklését, vagy nem.
Ami még pozitív szempontként felírható a banda táblájára, hogy az instrumentális számaik sem unalmasak, hanem hordozzák ugyanazt az energiát és dinamizmust, amit az egész lemez. Tehát az ember nem fog eltespedni két dal között, mint néhány előadónál.
A banda ez mellett remixelt egy rakás sikerzenekarnak (The Raconteurs, Muse, Bloc Party, White Stripes), és fellépett számtalan neves fesztiválon. Sokan hasolítgatják őket a Digitalismhoz, vagy a Musehoz, de szerintem inkább a Digitalismhoz állnak közelebb, meg persze van egy tagadhatatlan Daft Punk vonal, ami áthalad az egész munkásságon.
Elvileg idén jön az új lemez, meglátjuk, hogy mit hoztak ki belőle a srácok.